Japán harcművészetek

Ősi japán harci rendszerek

Bujutsu 武術, Nihon Kobudó 古武道,
A 19. század második feléig a japán harcászati iskolák a fegyverek használatára tették a hangsúlyt. Általánosságban elmondható, hogy ekkor még csak a harcosok, a Szamurájok gyakoroltak a bujutsut, a harcosok művészetét. A legősibb iskolák alapvetően az íjászathoz és a kardforgatáshoz köthetőek. Az egyik legrégebbi Tenshin Shoden Katori Shinto-Ryu iskoát 1447-ben alapították, melyben szinte minden a kornak megfelelő fegyvernem és harci készség (stratégia, erőd építés stb.) átadásra került, a pusztakezes technikák ebben a korszakban csak a teljes harci rendszer egy szeletét adták.

Tōde 唐手, Okinawa Kobudo 古武道
Ennek ellenkezője játszódott le a Japán főszigetek és a Taiwan között taláható RyuKyu szigeteken (fősziget: Okinawa). A kínai befolyást a 1609-től fokozatosan erősödő japán uralom váltotta fel, ezért az okinawai lakosoknak tiltott volt a fegyverviselés. A lakosok önvédelmi célra szerszámokat (okinawa kobudó 古武道) és puszta kezes kínai eredtű technikákat használtak (Tōde 唐手 = "kínai kéz").

A japán harcművészetek, a Budo 武道 kialakulása
Meiji korszak idején (1868-1912) a japán hadsereg és rendőrség is egyre jobban igényelte a korábbi időszakokban kicsiszolódott japán bujutsu és okinawai Tōde iskolák harci tapasztalatait, a fegyveres technikák helyett ebben az időszakban már a pusztakezes technikák kerülnek előtérbe. 1895-ben a Japán Oktatási Minisztérium létrehozta a Dai Nippon Butoku Kait, mely összefogta és egységesítette a harci hagyományokat őrző és gyakorló harcművészeteket. Ekkor jelenik meg a bujutsut felváltó budo alapú gyakorlási szemlélet is, mely a civil lakosság számára (a nők számára azonban még később) megnyitja a lehetőséget a Harcművészetek tanulása felé.
A Budo célja a harctéren, párbajok során használható "éles", veszélyes technikák helyett, a test és az elme megerősítése lett (röviden: önfejlesztés), így az életveszélyt jelentő technikák fokozatosan háttérbe szorulnak. Ennek a folyamatnak a következtében a hagyományos Bujutsu iskolák és a Tōde alapján a következő Budo iskolák alakultak ki: Kendo (KenJutsuból), Judo (JuJutsuból), KarateDo (Tode-ból/KarateJutsuból) stb.
Napjainkban hagyományos - koryu jujutsu - irányzatok mellett megjelentek a modern "gendai" jujutsu irányzatok is, melynek gyökerei is Japánból erednek, de legtöbbször nyugati eredetűekj. Filozófiájuk, versenyrendszerük, terminológiájuk eltérhet a koryu jujutsu iskoláktól. Néhány ilyen szervezet: Nihon Tai Jitsu, Kelemen Ryu, Brazil Jiu-Jitsu

Karate-Do 空手道
A modern Karate atyja az okinawai Itosu Ankō, (élt. 1831 – 1915) Mester volt, ő dolgozta ki a Kushanku mesterkatát felhasználva a tanuló (Pinan) katákat, ezekkel az egyszerű, könnyen értelmezhető formagyakorlatokkal gyors eredmények érhetőek el akár már iskolás korban, de később az Okinwai hadsereg is átvette őket. Természetesen gyerekeknél a karate testnevelő funkciója került előtérbe, míg a katonaságnál a harctéri alkalmazások.
Az ekkor még okinawai Tōde terjedése Japán fő szigetein az 1920-as évektől indul el Itosu Mester egyik tanítványának Funakoshi Gichin Mesternek köszönhetően. Az okinawai Mester a japán császár meghívására érkezett egy bemutatóra 1922-ben, majd a Budo rendszerű ütő-rugó harcművészeti iskola (Karate-Do) kidolgozója és meghonosítója lett Japánban. Őt követte Yamaguchi Gogen, Mabuni Kenwa, az általuk népszerűsített karate iskolák Shotokan (Funakoshi), Goju-Ryu (Yamaguchi), Shito-Ryu (Mabuni) tehát mind Okinawai eredetűek, a Wado-Ryu és a Kiokushin karate iskolák már később japán szigetén alakult ki. Utóbbi kettőt a legküzdelmecentrikusabb karate iskoláknak is szokás nevezni, eltérés abban van köztük, hogy a Wado-Ryu elegánsabb ("szamuráj karate"), míg a Kiokushinban az erő és az állóképesség dominál.
A Karate megerősödése után, a II. világháborút követően először Amerikában, majd Európában, később az egész világon elterjed. A WKF-ben (Karate Világszövetség) és JKF-ben (Japán Karate Szövetség) négy iskolának van kiemelt szerepe: Shotokan, Goju-Ryu (JKF Goju-Kai), Shito-Ryu (JKF Shito-Kai), Wado-Ryu (JKF Wado-Kai). A Kiokushin szervezetek sajátos full contact szabályrendszerük miatt önállóan képviseltetik magukat.

A japán küzdősportok kialakulása
A legősibb japán pusztakezes küzdősport a szumot, melyből a jujutsut és a judot is eredeztetik, már a 8. század óta gyakrolják.
Napjainkban a legtöbben küzdsőport céllal gyakorolják a különbüző japán harcművészeti iskolákat, a gyakorlás során lehetőség van másokkal szabályozott körülmények között az edzőteremben vagy akár versenyeken is megmérkőzni.
Ennek előzménye, hogy a 20. század közepén előbb a Judo és a Kendo, majd a Karatedo társaladom is saját versenyrendszert vezet be.
Ez nagy lökést ad a Budo szemlélet elterjedésének, hiszen a fiatalok számára ez további motivációt jelent.

Komplex küzdősportok:
A 20. század végén a Judo földharc technikáit továbbfejlesztve a brazil Gracie család kifejleszti saját földharc alapú jiu-jitsu iskolát, ami az egyik legkomplexebb küzdősport az MMA alapja lesz.

Ezzel párhuzamosan az akkor még európai központú JJIF szintén kidolgozza a komplex szemléletű Fighting és a Duo Systemet, mely egyaránt tartalmazza a karate kéz- és lábtechnikáit és a judo álló, illetve földharc technikáit. Utóbbi két modern ju-jitsu közösségnek köszönhetően a japán eredtű Ju-Jitsu hivatalosan is sportággá válik. Fontos megyjegyezni azonban, hogy a küzdsportok a harcművészeti látás- és gyakorlásmód nélkül elveszíthetik értéküket. A harcművészetek gyakorlásának, részét kell, hogy képezze a másokkal való megmérettetés, összehasonlítás, akár versenyek keretében is.

Küzdősport kapcsolatrendszere:
a komplex küzdősportok mindhárom halmazt tartalmazzák

Pásztor Tamás
2019.06.10.

Japán harcművészetek

Szakmai partnerek

Támogatók